Nyugodj békében Norbikám!

Amikor 2000-ben Debrecenbe költöztem, hogy kareteka-ként elkezdjek kickboxolni, a kezdetekben sok-sok edzőtársam és sparring partnerem lett, akik mind segítették a tanulásom, a fejlődésem az új kesztyűs szabályrendszerben. 

Minden átmenet nélkül, azonnal a nemzetközi mezőnybe csöppentem, Európa és Világbajnokságokra utaztunk, többek között a volt Szovjet tagállamok erre a célra „tenyésztett” fightereivel verekedni, akikkel szemben igencsak hátrányban voltam a pár hetes/hónapos tapasztalatommal. Rengeteget és keményen edzettem, szinte a teremben éltem, hogy mielőbb beletanuljak az új szakmámba és amilyen gyorsan körém gyűltek a nehezebb súlyú edzőtársak, olyan gyorsan le is morzsolódtak. Egyetlen srác akadt, Varga Norbi, akire szinte mindig lehetett számítani, ha hívtam, volt, hogy álmosan, az ágyból kikelve jött le a terembe, hogy segítsen a felkészülésemben, mert Ő pont olyan súlyban mozgott, mint én. Persze, Neki is sokszor lett elege az erős sparringokból és kevés volt az olyan alkalom, amikor bírta a tempót, de segíteni akart a felkészüléseimben és ami Tőle telt, azt megtette. Közös felkészülések után kétszer is bunyóztunk egymás ellen Magyar Bajnokságon. Gyakran mondta, hogy milyen jó, hogy Debrecenben vagyok, mert motiválom Őt, hogy bunyózzon még. Emlékezetes volt, amikor én nem indultam, de én voltam Vele a ringsarokban valamelyik bajnoki fordulón. Úgy jött ki az előző menetből, hogy alig állt a lábán, nem bírta emelni a kezét és nem kapott levegőt, úgy tűnt, hogy nem is bírja folytatni a bunyót, de ha mégis, akkor is nyernie kell az utolsó menetet a végső győzelemért, ami látszólag "lehetetlen" volt. De az egyperces szünetben sikerült visszahoznom, és az utolsó menetben számoltak is az ellenfelére, végül pedig megnyerte az egész fordulót. A meccs után többen meg is kérdezték tőlem, hogy: - Miket mondtál Neki az utolsó szünetben? - amire Ő válaszolt, valami Tőle megszokott hülyeséget. :-)

A felkészülések alatt sokat videóztunk Nála, mindenféle hazai és külföldi meccseket néztünk, Ő ismertette meg velem a magyar kick- és thaibox fightereket, sok-sok különféle történeteket mesélve róluk, hiszen a legtöbbjüket jól ismerte. Teljesen reálisan beszélt mindig a bunyóról és a bunyósokról, a pozitív és a negatív oldalakról is, jó gondolatai voltak ezekről és nem volt elfogult senkivel szemben. Akkoriban nagyon támogatott és nagyon szurkolt nekem, bárhol is bunyóztam, azonnal tudta az eredményt és Ő volt az első, aki hívott és gratulált a győzelmemhez. Volt, amikor még át sem öltöztem, a ringből, úton az öltöző felé egy közös edzőtársunk a kezembe nyomta a telefont, hogy Norbi az, Ő meg: – Tiborom, büszke vagyok magára.

Nem egészen egy év után tovább költöztem Debrecenből. Később, a 2005-ös K-1 Magyar Nagydíjra az akkori ellenfelemnek segítette a felkészülését, de közben többször hívott és elmondta, hogy nekem szurkol, velem van, majd azon a gálán láttam és beszéltünk utoljára, lassan kilenc éve már.

Pontosan két héttel ezelőtt, egy közös ismerősünk megosztott a facebook-on egy napokban készült fotót, amin Norbival „pózolnak” és mivel olyan régóta nem láttam, viccesen kommenteltem, hogy: - Ő még él?, meg hogy: - Ha még találkozol Vele, mondd Neki kérlek, hogy ölelem… és vágd gyomron. :-). - Átadom Neki mindenképp. - válaszolta az ismerősöm... ma pedig azt olvasom, hogy „Nyugodj Békében…”

Norbikám! Nem felejtelek el sosem...

"Meggyógyultam"!

Ma voltam gerinc kontrolon Erbszt doktornál és három hónap kényszerpihenő után, jövő héttől már kezdhetek gurulni is! Yeah!

Világ életemben körültekintően próbáltam bánni a testemmel és mindig tanulni, tájékozódni nem csak az újabb és újabb edzéselméletről és módszertanokról, hanem amelyekkel megelőzhetjük a sérülések kialakulását, vagy azok rehabilitációjáról. 

Persze, a már 27 éve tartó extrém terhelés mindenképp visszaköszön előbb-utóbb (és ahogy Dietz Guszti barátom mondta a térdműtétem után: "Tedd össze a két kezed testvérem, hogy azok után amiken keresztül mentél a sportpályafutásodban, még csak most került rá sor."), mégis azt gondolom, hogy a megfelelő szakmai munkával sokkal jobban elkerülhető a sérülések kialakulása, vagy a már meglévő sérülések kezelése, rehabilitációja eredményesebb. Ha egy sportoló teste "elfárad" és feladja a munkát, hiába a céljai, hiába erős és eltökélt fejben, nem tud küzdeni a sporttal kapcsolatos álmaiért.

A világ rohamosan változik, az életmódok degradálódnak, ugyanakkor a tudományok rohamosan fejlődnek, ezért állandóan tanulni kell, ha nem akarunk lemaradni. Mivel hiszek abban, hogy a rossz tapasztalatok is a javunkat szolgálják, így azt gondolom, hogy a sérüléseimből adódó feladatok is mind engem erősítenek és fejlesztenek, rengeteg dolgot tanultam az elmúlt időszakokban is.
Nagyon szépen köszönöm mindenki segítségét, akinek része volt a felépülésemben, ami nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy "meggyógyultam" és innentől minden rendben - a munka tovább folytatódik.

Köszönöm szépen a Doctorfit Gerincambulanciának - Dr. Erbszt Andrásnak, Takács Katának, Simó Magdolnának, köszönöm Vincze Anitának, Csíky Ferencnek, Petrovszki Istvánnak, Horváth Csabának, a Súlypont Ízületklinikának, a Kovalenko Klinikának - Dr. Kovalenko Marinának, köszönöm Körmendi Dezső és Szentes Jani edzőtársaimnak es minden további Barátomnak, edzőtársamnak, akik támogattak és biztattak, hogy rendbe jövök ebből is.

De a legfontosabb, ami nélkül semmi sem történik, Isten kegye! :-)

In memoriam Erőss Zsolt 1968-2013

"Az ösvény, amelyet követek, az én utam, út a teljesebb élet felé. Tudod, ez a folyó lehet a pokol háromágú folyója, ez az út lehet a kárhozat mérföld hosszú útja, a hegy, amelyet csakhamar megmászok, lehet a tűk hegye, ahol a kárhozottakat karóba húzzák. Mindazonáltal ez az egyetlen ösvény az igazi élet felé. Vannak emberek, akik meghalnak, amikor életben maradnak, mások a halállal életre kelnek." (Miyamoto Musashi)

Sportpszicho a gimiben

Már sok-sok évvel ezelőtt gondolkoztam azon, hogy nekünk, annak idején miért nem voltak és ha mostanában már vannak, akkor miért nem hallani arról többet, hogy egy-egy sportolót, vagy sikeres üzletembert meghívnak beszédet, vagy előadást tartani fiataloknak a suliba, mint például Amerikában. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem kérnek fel hasonlóra, noha azért hála Istennek nem előadásról, vagy vér komoly beszédről volt szó így elsőre és azt sem gondoltam volna korábban, hogy vállalom is, hogy mások előtt beszéljek magamról, vagy velem kapcsolatos dolgokról. Ezért, kellőképp izgatottan ébredtem reggel. 

A Sportpszichológusom, Kovács Krisztina meghívására a Csik Ferenc Média és Sportiskolában voltunk a II. kerületben egy közvetlen beszélgetésre, a téma pedig a sportsérülések és azok fejben való kezelése volt. Például, hogyan kezeljünk egy olyan helyzetet, amikor valaki egy nagy lehetőség kapujában áll és ekkor sérül meg, ami miatt nem tud teljesíteni, vagy élni a lehetőségeivel? Egy-egy komolyabb sérülésből adódó kényszerpihenő és rehabilitáció utáni visszatérés, valamint a motiváció szerepe abban a helyzetben. Mennyire függ össze a versenyző pszichikai, lelki állapota, illetve a terhelések mértéke a sérülések kialakulásával? Ilyesmi témakörökről volt szó, azt hiszem, meglehetősen rám szabottak, amikről tulajdonképpen akármeddig tudnék beszélni.

Amikor beléptünk az osztályterembe, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy bárkit is érdekelt volna, hogy megjöttünk, de Kriszta gyorsan összeültette Őket és egészen hamar, már a bemutatkozásomnál megváltozott a hangulat, nagyon fainak voltak! :-) Azt mondta Kriszta, hogy még sosem viselkedtek ennyire fegyelmezetten és érdeklődően, ráadásul végre kérdeztek is, de állandóan, meg hogy a sérülésekből már a motivációba csaptunk át a srácokkal a kérdéseik és a válaszaim alapján. :-) Nagyon jófejek voltak, meg is nevettettek, szóval jó hangulat volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, igazán jól éreztem magam, de pikk-pakk lejárt az idő.

Néma csendben hallgatták egy-egy sztorim és úgy tűnt, hogy érdekelte Őket, amikről beszéltem témán belül és azon kívül is kérdezgettek, szóval remélhetőleg tudtam jó dolgokat elültetni bennük, ha csak egy kicsit is. 

Egy biztos! Én ismét rettentően sokat tanultam és tapasztaltam a 17 éves lányokkal és srácokkal való 45 perces beszélgetésekből és egyáltalán abból, hogy egy ilyen feladatban volt részem.

Nagyon szépen köszönöm a meghívást Krisztának, igazán megtisztelő volt, bár a következő, már a főiskolára való meghívása, most kicsit hirtelen érintett. :D

Harcművészet vs. Küzdősport

Újra és újra belebotlok olyan írásba, vagy beszédbe, amelyben téves összehasonlítást tesznek egy harcművész és egy küzdősportoló között, mint például ebben a szövegben is:

„A küzdősportok és a harcművészetek között van egy lényeges különbség. Küzdősportnak nevezhetünk bármit, aminek a lényege, hogy legyőzzük a másik felet, a harcművészetek, viszont mindig a magunk felé irányuló küzdelmet hangsúlyozzák. Önmagunk csiszolása lelkünk edzése a cél. Mindez azért, hogy saját magunkat legyőzzük, szembenézzünk saját gyengeségeinkkel, félelmeink-el...”

Az igazság azonban az, hogy minden küzdősportban, sőt, minden sportban (legyen az akár hosszútávfutás, vagy tenisz) alapvető a fentebb olvasható, állítólagos „harcművész tulajdonság”. Ellenben nem minden „harcművész” rendelkezik ezekkel.

Vannak olyan „harcművészek”, akiknek közük sincs az igazi, éles küzdelemhez és persze vannak olyan „küzdősportolók”, akik csak szimplán, buta verekedők. De ebben az esteben az egyénekben kell különbséget keresni, nem a fogalmakban és azért, mert valaki az edzőteremben gyakorolja a formagyakorlatokat és meditálgat a shinzen (szentély) előtt, esetleg még küzdöget is békésen az edzőtársaival, miközben a HARC-ról szövegel, ne gondolja már magát többnek, vagy értékesebbnek egy fighternél (de még egy triatlonosnál se!), aki testileg-lelkileg a saját határáig van nyomva, sőt, még azon is túl, aki megtapasztalja újra és újra az igazi önvalóját, a külső-belső háborúin keresztül.

Mert Ők, valóban a fenti „bölcselkedésben” olvasható, „…maguk felé irányuló küzdelmet hangsúlyozzák. Önmaguk csiszolása lelkük edzése a cél. Mindezt azért, hogy saját magukat legyőzzék, szembenézzenek saját gyengeségeikkel, félelmeikkel...”

Ezek nem harcművész tulajdonságok, hanem mindenkire jellemző, akik tudatosan elmerülnek egy adott hivatásban az élet bármely területén és teljesítményt produkálnak, vagy legalábbis törekednek rá. Jó példa erre a japán elhivatottság akár a virág rendezés, a tea készítés, vagy egyéb, alapvető tevékenykedésükben.

Az ilyen összehasonlítgatásokat író „harcművészeknek” többet kellene olvasniuk erről, vagy talán csak azért nem értik, mert nem igazán merültek még el az adott szakmájukban, csak az elméleti fogalmakkal erősködnek.

Azt, aki éles, valós helyzetekben méretteti meg magát, össze sem lehet hasonlítani azokkal, akik békésen filozofálgatnak a harcról, tök mindegy miféle aranycsíkos fekete övekben, vagy hogy milyen „harcművészeti” pozíciókban díszelegnek. Szóval, egy ilyen úgynevezett harcművészt ne hasonlítsunk már össze, pláne ne tartsunk már többre például egy Olimpiai birkózótól, vagy boxolótól, mondván, az „csak” küzdősport, mert „csak” az ellenfeleik legyőzése a céljuk. 

A Kyokushin karate megalapítója, Masutatsu Oyama már évtizedekkel ezelőtt kijelentette, hogy az úgynevezett harcművészek 90%-ának köze sincs a valódi harchoz és ez, sajnos igaz az Ő iskoláján belül is.

"Kéretlen vélmény"

Ezt, a facebook üzenetet ma kaptam egy régi-régi kedves Ismerősömtől, ami igencsak meghatott és nagyon tanulságos, legalábbis nekem mindenképp. De ami a legfontosabb, hogy motiváló is újra és újra emlékezni erre, ezért egy részletét bejegyeztem ide is.

Én köszönöm! :-)

"Szevasz Tibi

(…) Az egész azzal kezdődött, hogy a Kedvesem megkérdezte, miért vagy megjelölve egyedüliként "közeli ismerősnek" a fészen?
- A barátod?
Sajnos, azt kellett mondanom, hogy:
- Nem, csak tudni akarom, hogy mi történik Vele.
- De miért?
És valóban. Miért is? Te alig ismersz, életedben pár pillanatra bukkantam fel. Én viszont igyekszem mindig tudni rólad, főleg az utóbbi években. A lényeg, hogy nagy hatással vagy rám. Hogy miért? Talán mert nagyszerű sportoló vagy? Nem! Bár valóban az vagy, de van még sok ilyen. Mert kőkemény férfi vagy? Ilyen is akad pár. Nos, valaki szerint jókor voltál jó helyen... Egy lószart! Mindenki előtt nyitva áll egyszer a kapu, hogy megvalósíthassa álmait. Csak mi, emberek, gyengék vagyunk. Mindig keressük a pillanatnyi könnyebbséget. Én is. 46 éves vagyok, megjártam a poklot, néha bepillantottam a mennyországba... most elmondhatom, elszartam az életemet. Ennek én vagyok az oka. Mindig mással, másokkal próbáltam megküzdeni, úgy, mint régen TE. Te is elindultál az ősidőkben egy nagyon rossz irányba. Kőkemény voltál, de kissé öntelt, flegma. Mindenkit le akartál győzni úgy a sportban, mint az életben. De a legfőbb ellenfeleddel, ellenségeddel te sem törődtél: önmagaddal. Mert úgy a ringben, mint az életben, ha nem önmagadat akarod legyőzni, hanem valaki mást, mindig veszíteni fogsz. Ha a saját hibáidat, félelmeidet, felkészületlenségedet, indulataidat akarod legyőzni, vagyis saját magadat, mindig győzni fogsz. De ezt már te tudod. Te felvetted a harcot saját magaddal. Mert ahonnan indultál és ahol most tartasz az példaértékű, tiszteletreméltó. Meggyőződésem, hogy a mostani látásmódod, viszonyod az emberekhez, önmagadhoz, ez hozta meg a sikereidet és látom, hogy már tudod: egyetlen dolog, amiből minél többet osztasz szét másoknak, annál több lesz neked, ez a szeretet. És szerintem ez is a legnagyobb harcosok ismérve. Szóval elmondhatom, már van egy olyan ember, akinek érdekel a véleménye, akinek sokat számítanának a tanácsai, szóval, akit követendő példának tartok és nem csak saját magam számára. És meg kell hogy köszönjem, hogy a Te életeden elgondolkodva, a te látásmódodat figyelemmel kisérve, eljutottam oda, hogy én is őszintén változtatni akarjak, a sajátomon. KÖSZÖNÖM! S, bár sajnos nem vagyunk barátok, őszintén örülök, hogy ismerhetlek. Nagyszerű embernek tartalak! Ha bármikor, bármiben segítségedre lehetek, megtiszteltetés, ha szólsz. Talán nem érted, hogy miért írtam - én sem igazán - csupán egy kéretlen vélemény tőlem, Rólad, amit most, valamiért le kellett írnom.

További szép napot!"

„Köpünk egy véreset és megyünk tovább!”

Nos, tegnap volt a napja, hogy tatamira léptem Brazil Jitsu versenyen és miközben melegítettem, azon nevettünk Füstös Bali barátommal, hogy a tavalyi Hungarian Open-en még arról beszélgettünk, hogy el kell kezdenem ezt a fajta melót, mert szeretném majd magam „kipróbálni” MMA bunyóban és ehhez feltétlenül szükséges. Ráadásul, akkor árultam el Neki azt is, hogy tavasszal utazok Vegasba Wanderlei Silva edzőtermébe… Annyi minden történt azóta, de azt tényleg nem gondoltam volna, hogy tisztán BJJ versenyen fogok majd gurulni, most pedig ott álltam és izgatottan vártam, hogy tatamira szólítsanak.

Először is, a térdemmel minden a legnagyobb rendben volt hála Istennek és néhány kedves ismerősömnek, akik segítségemre voltak ebben mágneses-akupresszúrás készülékkel, gyógykezelésekkel, tape-ekkel, porcerősítő- és építő táplálék-kiegészítőkkel, egy nagyobb terhelésre felkészítő különféle gyakorlatokkal. Az is nyilvánvaló volt, hogy a versenyen úgyis minimálisra fog majd csökkenni a fájdalomérzetem, de amikor egy kritikus alkalommal lemondtam a részvételt, akkor olyan fájdalom volt a térdemben - már csak szimplán, hogy feküdtem az ágyon – hogy azt, azért már tényleg nem lehetett vállalni. De végül, a gondos kezelések után, még egy szuper jó térdszorítót is kaptam, amivel végképp fájdalommentesen tudtam dolgozni, szóval egyáltalán, egy fikarcnyit sem voltam olyan helyzetben, amiben a térdem hátráltatott volna.

Meglepően minimális volt az izgalom, amit csak hullámokban egyszer-egyszer éreztem, persze ezt is, csak amíg nem szólítottak a tatamihoz. De egyszerűen még nincsenek készségszintű mozdulataim, alig értek valamit, éppen ezért az volt a lényeg, hogy stabilan pozícionáljak. Így is történt, az első meccsem 7:0-ra nyertem pozíciókkal, valamint volt két „ezekiel choke” próbálkozásom, de egyik sem volt elég mély ahhoz, hogy be tudjam fejezni idő előtt. A második meccsemen - azt hiszem szlovák ellenféllel - "guard"-ban voltam és az edzéseken is sokat bajlódok ebben - nehezen nyitom anélkül, hogy ne hibázzak és ne hagyjak lehetőséget az ellenfelemnek egy kontrára. Ellenben, viszonylag stabilan tudom tartani. Így is történt, de egy perc lehetett hátra, amikor egy karfeszítés próbálkozásért az ellenfelem kapott egy „előnyt” (ami kevesebb, mint egy pont, de ezzel már nyerhet). Hallottam Feri mestert: „Tibi! Van egy előnye, ki kell jönni a guard-ból!” (amire kapnék 3 pontot, ha utána pozícióba kerülök), majd Foczimester és az edzőtársaim erőteljes hangját, hogy ki kell jönni, nyitni kell a "guard"-ot. Akkor, az ellenfelem megint próbálkozott egy "triangle"-el és ott volt az alkalom. Bamm-bamm, ledobtam balra-jobbra, aztán jöttem ki balra, balra… Azon a ponton ki kellett volna emelni a fejem és még egy keveset jönni balra, de én a nagy hévvel beestem a két lába közé, ráadásul bent maradt a jobb karom és ott lett a baj - csak belementem egy "triangle"-be...

Köszönöm szépen mindenkinek, aki segített a térdem javulásában. Foczimester, Szabó Zoli és Vranek Zoli bíztattak, hogy ne adjam még fel, mert képes vagyok rá, hogy ott legyek és teljesítsek. Köszönöm minden egyes edzőtársam munkáját és szurkolását. Feri mester vigaszbeszédét a vereségem után… pfú, de jó érzés volt! Köszönöm Füstös Balinak, aki letévedt hozzám kickbox edzésre anno és elkezdte tanítani a Brazil Jitsu alapjait és végül, de nem utolsó sorban Sztraka mester mindennemű segítségét és hogy lehetőséget biztosít a tanulásra. Sok dolgot átéltem és tapasztaltam ismét az elmúlt hónapok során, edzőtermen kívül-belül és ezek az emberi dolgok már önmagukban győzelmet jelentenek!

Ahogy mondtam minden érdeklődő Barátomnak, mindössze kilenc teljes hónap tanulás után, nekem ez, egy teljesen új terület és az elsődleges szempont az éles helyzetben való gyakorlás volt, megérezni az ízét, hangulatát. Éles helyzetben, versenyben másokkal és önmagaddal, több kell! Az más, mint a hétköznapok általános „kényelmes” melója, amit vagy azért teszünk, mert rá vagyunk kényszerülve, vagy önmagunktól, de szinte csak annyit, amennyi jól esik. A téthelyzetben kitolódnak a fizikai és lélektani korlátaid és azt is túl kell lépned mindig egy picit ahhoz, hogy előrébb lépj. Nem számít, ha lelki, vagy testi fájdalmad van, mert meg kell oldanod a feladatodat, az önmagadtól vállalt pluszt, aminek az eredményét csak te látod és te hiszel benne. 

Kezdőként vajmi keveset tudok még a gyakorlatban, pedig rengeteg információ van már a fejemben, ettől függetlenül persze, hogy győzni akarok és bennem van a győzni vágyás, éppen ezért mélyen érint, ha nem sikerül valami, amit teljes szívemből vágyok és dolgozok érte. Sok helyen megfordultam már a Világban és egyszer sem tapasztaltam ezt másképp, a legtöbb versenyző (mindegy milyen sportról beszélünk), ugyan így érez, más-más reakciókkal. De ahogy Sztraka mester is mondta a meccsem után: „Tibcsikém, köpünk egy véreset és megyünk tovább, mert ez az utunk!”

K-Active Tape és Magnevit készülék

Tegnap délután Lakatos Péter barátom ajánlására ellátogattam Csíky Ferenchez, aki az SMR System vezető oktatója Magyarországon, valamint a K-Active Tape instruktora. 

Miközben épp tanulgatni próbálom az anatómiát, most újabb élményekkel gazdagodtam a test működését illetően, mert Feri olyan dolgokat mondott és mutatott a gyakorlatban, amin csak ámultam. A térdemmel kapcsolatosan mentem el hozzá, hogy a szombati versenyem előtt hátha tud még Ő is segíteni azon kívül, hogy az egyik kedves ismerősöm szinte napi szinten kezeli Magnevit mágneses, akupunktúrás készülékkel igen eredményesen. Noha nem várok csodát, bízok benne, mert azt gondolom, hogy már egy több felé szakadt porcot egy operáción kívül, csak a csoda tud helyre tenni, ettől függetlenül minden lehetséges dolgot nyitottan fogadok, ami csak egy kicsit is pozitívan hathat. Így is lett Feri esetében is, hiszen ha a teljes fájdalmat nem is lehetett megszűntetni, de már rögtön a helyszínen kicsi érintések és mozgatások után megnőtt a fájdalommentes mozgásterjedelmem, ezáltal a fájdalom küszöb is eltolódott, illetve jóval nagyobb erőltetéskor jelentkezett, ami már feltétlenül pozitív. Miközben, végül felragasztott rám három tape-et és hallgattam Ferit ezekről beszélni, megint csak a test egészen precíz működése volt az, ami igazán nagy hatással volt rám, valamint, ami mindig is lenyűgözött, ha valaki nagyon érti azt, amivel foglalkozik, bármilyen terület is legyen az, pláne manapság, amikor már mindenki, minden szart elad saját magával együtt, így egyre ritkábban találni valódi, hiteles szakembereket.

Szóval, nagy szeretettel ajánlom mindenkinek Feri szakértelmét, nekem személy szerint egy beszélgetés Vele ezekről a dolgokról, már önmagában nagy élmény és tanulás, valamint a Magnevit készülék használatát is, amiről ezen a számon tudtok érdeklődni Szánti-Pintér Ivett-től: +36 30 731 8003.

Köszönöm szépen!
http://csikysystem.hu/

Edzéselmélet

Nem bírom, hogy ne írjak, mert akárhányszor edzéselmélet és módszertani előadáson vagyok, vagy beszélgetek erről szakemberrel, vagy csak tanulmányozgatom magamban mindenféle forrásokból, mindahányszor azon nevetek kínomban, hogy a magyar thai- és full contact kickbox ágazatok (de egész nyugodtan ide tudom sorolni a legtöbb Kyokushin csoportosulást) milyen szánalmasan szar állapotban vannak! Nahát, az itthon MMA-nak nevezett "parasztbirkózásról" nem is beszélve! 

Persze, természetesen most is tisztelet a kivételnek, akik tanulnak és próbálnak tenni ez ellen, de Ők, nagyon-nagyon elenyésző számban vannak ahhoz, hogy valami előrelépés történjen összességében egy olyan közegben, ahol alapvetően nincs igény a minőségre és a fejlődésre, csak a megjátszásra, a hamis „eredményekre” – ebből adódóan profit reményre - és a suttyó verekedésre. Na és persze nem az a kivétel, akik most ezt olvasva ostobán azzal nyugtatják magukat, hogy ők nem tartoznak ebbe a szarba. A szakma 80-90%-a önjelölt, degenerált, edzőnek nevezett pojáca, akiknek minimális a tapasztalata pár hazai amatőr verekedésből, amiket hasonszőrűekkel vívtak, de vannak olyanok is, akiknek még annyi sem. Esetleg még, akik a '80-'90-es években, a kommunizmus idejéből belefociztak egymás lábába, combosnak nevezve azt a "technikát". Vagy akik a hajdani utcai harcos rendezvényeken nagyrészt képzetlen cigánygyerekeket vertek, olyanokat, akik beestek az utcáról és sok esetben vérből feladták a leckét a „képzetteknek”. Nyilvánvalóan, lehet azt mondani, hogy akkor, ez volt a kezdet, az „úttaposás”, ami teljesen rendben van. A baj az, hogy azóta sem nagyon változott a helyzet összességében. Ezért történhet meg olyan is, hogy egy kiöregedett akkori „legenda” 15-20 évvel később elver egy mai fiatal, életerős gyereket, ami után azt mondják, hogy még mindig Ő a „király”, holott az lenne a helyesebb megállapítás, hogy azóta sem változott semmi és még mindig olyan szar minden, mint akkor volt. És ez, most csak a szakmai rész, én meg kifejezetten csak a felkészítési rendszerről, a különféle sportági képességek fejlesztéséről kezdtem a gondolatot - az Ég szerelmére, alapfogalmakról, amiről sem akkor, sem most nem tudnak, vagy ha igen, akkor kiválóan rejtegetik. A sportlélektani, pedagógiai, vagy a táplálkozási ismereteket már meg sem említem, melyekkel szintén alapvetően foglalkoznak azokban az országokban, ahol minőségileg működik ez a szakma. Régebben, legalább volt a sportágnak nevelő, pozitív személyiségformáló hatása, de ma már a szakmai lemaradás mellett a bunyós gyerekek nem kevés része - akiket látni mindenféle amatőr „utánpótlás” versenyeken – tuskó, mocskosul beszélő, „gengszter” stílusban játsza a fejét, eltorzult személyiségképekkel. Mert ez a menő a szánalmas „vezetők” és szánalmas hordáinak példája alapján, valamint a szánalmas elismertetésekben, amely úgy néz ki hogy mindenféle csiri-biri szervezeteket hoznak létre, amelyekből pénzeket tudnak kivenni és nevetséges versenyeket szerveznek amelyben elhitetik a gyerekkel, hogy 12 évesen K-1 és MMA Világbajnok. Ha ehhez még hozzáveszem azt, hogy se menedzser, se érdemleges nemzetközi sportpolitikai kapcsolatok nincsenek magyarországon (ami egyébként ezeket a dolgokat vizsgálgatva érthető) és még gazdaságilag, megélhetés szempontjából is szarul áll az ország, akkor már végképp egyértelművé válik a káosz és az, hogy itt miért nincsenek, vagy hogy például Romániában miért vannak mára már Világhírű kickboxolók.

Hogyan akarják felkelteni a média érdeklődését, elvárni az emberek anyagi, vagy bármi nemű támogatását és a sportág elismertségét az alapvetően nézhetetlen, minőségtelen, ostoba verekedésekkel, ami mind az igénytelenségből jön?

Szóval, nem, nem! Egyáltalán nem gondolom azt magamról, hogy szakember vagyok, azt meg pláne nem, hogy jó szakember – mielőtt valakit sértene a véleményem és bután megtámadna ezzel. Éppen arról van szó, hogy az elmúlt 26 év alatt én sem kaptam olyan tanítást és „banásmódot”, melyekről próbáltam most (is) említést tenni, amiket láttam és tapasztaltam minden egyes alkalommal a világ legjobb szakemberei közt vendégeskedve. Sőt, ezt is pontosítanom kell! Hála Istennek és annak, hogy állandóan kerestem a minőséget és a helyes utat, szinte csak jó emberekkel dolgoztam együtt, olyanokkal, akikkel tudtam azonosulni ebből a nézőpontból. De sajnos azt kell mondjam, hogy az Ő tudásuk és tapasztalatuk sem volt olyan szinten, ami szükséges lenne ahhoz, hogy kimagasló dolgok történjenek nem csak egy-egy, az átlagból kiemelkedő, alap tehetséggel - akire aztán mindenki ráugrik, hogy az én munkámnak is köszönhető az eredménye, mert fogtam neki a rúgópárnát kétszer is - hanem központilag, összességében. Bocsánat! Egyetlen ilyen ember volt, Stefi mester, Ő viszont nem volt kickboxoló!