Nyugodj békében Norbikám!

Amikor 2000-ben Debrecenbe költöztem, hogy kareteka-ként elkezdjek kickboxolni, a kezdetekben sok-sok edzőtársam és sparring partnerem lett, akik mind segítették a tanulásom, a fejlődésem az új kesztyűs szabályrendszerben. 

Minden átmenet nélkül, azonnal a nemzetközi mezőnybe csöppentem, Európa és Világbajnokságokra utaztunk, többek között a volt Szovjet tagállamok erre a célra „tenyésztett” fightereivel verekedni, akikkel szemben igencsak hátrányban voltam a pár hetes/hónapos tapasztalatommal. Rengeteget és keményen edzettem, szinte a teremben éltem, hogy mielőbb beletanuljak az új szakmámba és amilyen gyorsan körém gyűltek a nehezebb súlyú edzőtársak, olyan gyorsan le is morzsolódtak. Egyetlen srác akadt, Varga Norbi, akire szinte mindig lehetett számítani, ha hívtam, volt, hogy álmosan, az ágyból kikelve jött le a terembe, hogy segítsen a felkészülésemben, mert Ő pont olyan súlyban mozgott, mint én. Persze, Neki is sokszor lett elege az erős sparringokból és kevés volt az olyan alkalom, amikor bírta a tempót, de segíteni akart a felkészüléseimben és ami Tőle telt, azt megtette. Közös felkészülések után kétszer is bunyóztunk egymás ellen Magyar Bajnokságon. Gyakran mondta, hogy milyen jó, hogy Debrecenben vagyok, mert motiválom Őt, hogy bunyózzon még. Emlékezetes volt, amikor én nem indultam, de én voltam Vele a ringsarokban valamelyik bajnoki fordulón. Úgy jött ki az előző menetből, hogy alig állt a lábán, nem bírta emelni a kezét és nem kapott levegőt, úgy tűnt, hogy nem is bírja folytatni a bunyót, de ha mégis, akkor is nyernie kell az utolsó menetet a végső győzelemért, ami látszólag "lehetetlen" volt. De az egyperces szünetben sikerült visszahoznom, és az utolsó menetben számoltak is az ellenfelére, végül pedig megnyerte az egész fordulót. A meccs után többen meg is kérdezték tőlem, hogy: - Miket mondtál Neki az utolsó szünetben? - amire Ő válaszolt, valami Tőle megszokott hülyeséget. :-)

A felkészülések alatt sokat videóztunk Nála, mindenféle hazai és külföldi meccseket néztünk, Ő ismertette meg velem a magyar kick- és thaibox fightereket, sok-sok különféle történeteket mesélve róluk, hiszen a legtöbbjüket jól ismerte. Teljesen reálisan beszélt mindig a bunyóról és a bunyósokról, a pozitív és a negatív oldalakról is, jó gondolatai voltak ezekről és nem volt elfogult senkivel szemben. Akkoriban nagyon támogatott és nagyon szurkolt nekem, bárhol is bunyóztam, azonnal tudta az eredményt és Ő volt az első, aki hívott és gratulált a győzelmemhez. Volt, amikor még át sem öltöztem, a ringből, úton az öltöző felé egy közös edzőtársunk a kezembe nyomta a telefont, hogy Norbi az, Ő meg: – Tiborom, büszke vagyok magára.

Nem egészen egy év után tovább költöztem Debrecenből. Később, a 2005-ös K-1 Magyar Nagydíjra az akkori ellenfelemnek segítette a felkészülését, de közben többször hívott és elmondta, hogy nekem szurkol, velem van, majd azon a gálán láttam és beszéltünk utoljára, lassan kilenc éve már.

Pontosan két héttel ezelőtt, egy közös ismerősünk megosztott a facebook-on egy napokban készült fotót, amin Norbival „pózolnak” és mivel olyan régóta nem láttam, viccesen kommenteltem, hogy: - Ő még él?, meg hogy: - Ha még találkozol Vele, mondd Neki kérlek, hogy ölelem… és vágd gyomron. :-). - Átadom Neki mindenképp. - válaszolta az ismerősöm... ma pedig azt olvasom, hogy „Nyugodj Békében…”

Norbikám! Nem felejtelek el sosem...