Harcművészet vs. Küzdősport

Újra és újra belebotlok olyan írásba, vagy beszédbe, amelyben téves összehasonlítást tesznek egy harcművész és egy küzdősportoló között, mint például ebben a szövegben is:

„A küzdősportok és a harcművészetek között van egy lényeges különbség. Küzdősportnak nevezhetünk bármit, aminek a lényege, hogy legyőzzük a másik felet, a harcművészetek, viszont mindig a magunk felé irányuló küzdelmet hangsúlyozzák. Önmagunk csiszolása lelkünk edzése a cél. Mindez azért, hogy saját magunkat legyőzzük, szembenézzünk saját gyengeségeinkkel, félelmeink-el...”

Az igazság azonban az, hogy minden küzdősportban, sőt, minden sportban (legyen az akár hosszútávfutás, vagy tenisz) alapvető a fentebb olvasható, állítólagos „harcművész tulajdonság”. Ellenben nem minden „harcművész” rendelkezik ezekkel.

Vannak olyan „harcművészek”, akiknek közük sincs az igazi, éles küzdelemhez és persze vannak olyan „küzdősportolók”, akik csak szimplán, buta verekedők. De ebben az esteben az egyénekben kell különbséget keresni, nem a fogalmakban és azért, mert valaki az edzőteremben gyakorolja a formagyakorlatokat és meditálgat a shinzen (szentély) előtt, esetleg még küzdöget is békésen az edzőtársaival, miközben a HARC-ról szövegel, ne gondolja már magát többnek, vagy értékesebbnek egy fighternél (de még egy triatlonosnál se!), aki testileg-lelkileg a saját határáig van nyomva, sőt, még azon is túl, aki megtapasztalja újra és újra az igazi önvalóját, a külső-belső háborúin keresztül.

Mert Ők, valóban a fenti „bölcselkedésben” olvasható, „…maguk felé irányuló küzdelmet hangsúlyozzák. Önmaguk csiszolása lelkük edzése a cél. Mindezt azért, hogy saját magukat legyőzzék, szembenézzenek saját gyengeségeikkel, félelmeikkel...”

Ezek nem harcművész tulajdonságok, hanem mindenkire jellemző, akik tudatosan elmerülnek egy adott hivatásban az élet bármely területén és teljesítményt produkálnak, vagy legalábbis törekednek rá. Jó példa erre a japán elhivatottság akár a virág rendezés, a tea készítés, vagy egyéb, alapvető tevékenykedésükben.

Az ilyen összehasonlítgatásokat író „harcművészeknek” többet kellene olvasniuk erről, vagy talán csak azért nem értik, mert nem igazán merültek még el az adott szakmájukban, csak az elméleti fogalmakkal erősködnek.

Azt, aki éles, valós helyzetekben méretteti meg magát, össze sem lehet hasonlítani azokkal, akik békésen filozofálgatnak a harcról, tök mindegy miféle aranycsíkos fekete övekben, vagy hogy milyen „harcművészeti” pozíciókban díszelegnek. Szóval, egy ilyen úgynevezett harcművészt ne hasonlítsunk már össze, pláne ne tartsunk már többre például egy Olimpiai birkózótól, vagy boxolótól, mondván, az „csak” küzdősport, mert „csak” az ellenfeleik legyőzése a céljuk. 

A Kyokushin karate megalapítója, Masutatsu Oyama már évtizedekkel ezelőtt kijelentette, hogy az úgynevezett harcművészek 90%-ának köze sincs a valódi harchoz és ez, sajnos igaz az Ő iskoláján belül is.