A Diadalív árnyékában

Az már biztos, hogy ez a nap, 2012. január 26. piros betűs lesz az életem naptárjában! Micsoda nap volt! :-)

Nagyon sok Barátom és Ismerősöm érdeklődött a történetről személyesen, telefonon, mailben és azt ígértem, hogy fogok írni róla pár sort. El is kezdtem és amikor volt rá hangulatom, mindig írtam egy keveset, de nem sikerült rövidre, hiszen az egész sztori, még így is jóval komplexebb és részletesebb volt, mint amennyit végül bepötyögtem a gépbe. („pár sort”) :-)

Az Ausztráliában élő gyerekkori legjobb Barátom révén már 2010 óta kapcsolatban vagyunk az MMA világ egyik legjobb és legnépszerűbb harcosa, a brazil Wanderlei Silva menedzsmentjével. A Barátom, már akkor szorgalmazta, hogy menjünk oda edzeni és a menedzsment is nem egyszer visszaírt, hogy várnak szeretettel, de a 25 éves állóharcos pályafutásomat mindenképp úgy akartam befejezni, hogy elérjem az egyik gyerekkori célom - világbajnokként. Az elmúlt időkben egyre közelebb kerültem ehhez, ami állandó szervezésben volt és nem akartam ezt megszakítani, a célom előtt megfordulni és belekezdeni egy másfajta munkába. A szeptemberi vb meccsemmel viszont le tudtam zárni egy fejezetet úgy, hogy ha onnantól már nem történik semmi a pályafutásomban, akkor sem lesz hiányérzetem. Huszonöt év irdatlan mennyiségű munka, lemondás, erőfeszítés, győzelmek és vereségek, sikerek és bukások, csalódások és örömök - életre szóló felejthetetlen élményekben és tapasztalatokban volt részem gyerekkoromtól kezdve, amikor először beléptem a Kyokushin edzőterembe. Mindezek, egy ilyen szerencsétlenül rossz állapotban lévő országban tevékenykedve, amely úgy gazdaságilag, mint a küzdősportok nagy százalékában működő (vagyis inkább szerintem nem működő) munkában a béka segge alatt van. Szóval, ilyen formán azt hiszem, elég volt, de a tanulásra, az önmagammal szembeni újabb és újabb kihívásra - ami a lételemem - szükségem van.

A vb meccsem után nem egy lehetőség is felmerült, amelyeken gőzerővel dolgoztunk több-kevesebb sikerrel, de az körvonalazódott, hogy tavasszal utazunk a Wand Fight Team-be, Las Vegas-ba. Igen ám, de közben kiderült, hogy év elején indul az Ultimate Fighter valóságshow újabb epizódja, amelyet ezúttal Brazíliában forgatnak és a két csapat kapitánya Wanderlei és Vitor Belfort lesz. Tehát mindketten Brazíliában készülnek hónapokig, mert a show végén, szokás szerint összecsap a két kapitány, a nyári UFC gála főmérkőzéseként. A menedzsmentje azt írta, hogy Wand’ júniusig lesz Brazíliában, ezért eltanácstalanodtunk. Ekkor megtudtuk, hogy év elején Németországban és Franciaországban is szemináriumot fog tartani és elhatároztuk, hogy személyesen beszélünk Vele. A frankfurti eseményről lemaradtunk, a párizsira pedig másfél hetünk maradt megszervezni, de időközben betelt a regisztrációs létszám, ezért nem egészen egy hetünk maradt, hogy megszervezzük a Lille-i részvételt. Mindezekhez ki más is adhatta volna a segítséget számomra, mint a gyerekkori két legeslegjobb Barátom. A kezdetektől Ők a legnagyobb támaszaim annak ellenére is, hogy egyikőjük már 15 éve Ausztráliában él.

Nagyon sok oda-vissza levelezés, telefonálgatások, repülőgép járat és szállásfoglalások, költségvetés úgy, hogy lehetőleg ne kerüljön aránytalanul sokba az egy-két napos kiruccanás, majd pénzátutalási és egyéb hivatalos intézkedések zajlottak az utazást megelőző, egyre felgyorsuló napokban. Ez alkalommal, hozzájuk csatlakozott még egy régi debreceni kickboxoló edzőtársam, Kiss Zsolti is, aki Párizs mellett, Versailles-ban él és felajánlotta, hogy bár egy pici szobácskában laknak a kedves Barátnőjével, nagyon szívesen helyet szorítanak nekem, ezzel is csökkentve a kiadásainkat. Sőt, eljönnek értem autóval a párizsi reptérre, onnan elvisznek Lille-be, megvárják velem a több, mint 3 órás szemináriumot, majd vissza Versailles-ba, az otthonukba, másnap hajnalban pedig kivisznek a reptérre. Szóval, végül minden összeállt és kész voltam az útra.

Néhány hete álmatlansággal küzdök, de most, az utazásom előtt, időben aludni akartam, hogy pihent legyek. Nem sikerült. Hajnal 2 után nem sokkal kerültem ágyba, bár ez, még így is jóval hamarabb van, mint mostanában szoktam. Azonban 4-kor már kelnem kellett, mert 4:30-ra jött értem a Barátom, hogy vigyen a reptérre.

Az évek során jócskán megutáltam az utazások előtti bepakolást, ettől függetlenül, előtte mindig gondosan összepakolok, csak ezután tudok menni aludni. Hajnalban viszont, amikor indulásra nyitottam az ajtót, eszembe jutott, hogy az útlevelem elfelejtettem, majd arra is gyorsan ráeszméltem, hogy igazából fogalmam sincs, hogy hol van! Indulnom kellett, de sehol nem volt az útlevelem, amire úgy elkezdett remegni a lábam, hogy ilyet még nem éreztem. Felhívtam a lent várakozó Barátomat, aki azt hitte megbetegedtem, vagy valami, mert úgy eltorzult a hangom, hogy nem ismerte fel. Tovább kerestem majd megnyugtatott, hogy gyorsan megnézte a neten és elfogadják a személyit is, ha nem az új fajta van, akkor is. Persze, amíg kiértünk a reptérre még nyugtalan voltam, mert nekem 98-óta az a régi könyvecske személyim van, ami rongyosra van gyűrve és az adataim is el vannak benne mosódva, nem lehet elolvasni. De végül, minden rendben volt és elindultam Wanderlei-el személyesen tárgyalni.

Nagyon-nagyon hosszú nap elébe néztem, ami az utazással kezdődött. A házunk elől fél 5 kor indultunk, 6:45-kor indult a gépem Münchenbe. Másfél órás repülés után, bő egy órát vártam a továbbindulásra, majd újabb másfél óra repülés Párizsba. Ott, két órát várakoztam, mert Zsolti a munkahelyéről kérte el magát miattam és csak ekkor tudott jönni. Majd megérkeztek a Barátnőjével és fél órat autóztunk hozzájuk Versailles-ba, ahol gyorsan zuhanyoztunk és indultunk is tovább Lille-be, ami Versailles-tól 250 km-re van. Előtte, tankolni is kellett és Párizsban iszonyat nagy forgalom volt, lépésben „haladtunk”, ami nagyon sok időt elvett. A városban kanyarogva még az Eiffel-tornyot is láttam egy pillanatra, ami őszintén szólva, előzetesen annyira nem érdekelt, de ha már Párizsban vagyok, gondoltam, csak megnézném, a Diadalívvel együtt, amit említettem is Zsoltiéknak. Azonban, amikor messziről megláttam, nagyon magával ragadott. Hatalmas volt, azt hittem, sokkal kisebb, vagy nem is tudom mit hittem, de már biztos voltam benne, hogy bármilyen későn jövünk is visszafelé, meg akarom nézni közelről. Ezt Zsoltiék garantálták is.

Szóval, a párizsi forgalomban döcögve, már késésben voltunk! Fél 6-tól fél 7-ig volt regisztráció, aztán kezdés és mi pontosan 18:30-kor parkoltunk le a helyszínen úgy, hogy a 130, vagy 140-es sebesség helyett, Zsolti 170-180-al nyomta végig az utat az Alfával, ami a francia autópályákon elég merész dolog. A sebességkorlátozást nagyon szigorúan veszik, helikopterekből traffipaxolnak és nagy pénzekre büntetnek.

Berohantam és már tele volt a csarnok, mindenki beöltözve, "vigyázzban" állt és várták Wanderlei-t. Eligazítottak, hogy merre vannak az öltözők, ami egy folyosó végén volt és ahogy beléptem a hosszú, üres folyosóra, rögtön az ajtó mellett állt Wanderlei és két brazil társa (egyikőjük a Venum tulajdonosa, André Vieira), várták, hogy a szervezők behívják Őket.

Tökéletes időzítés! Ha csak egyetlen perccel előbb, vagy később érek oda, már nem tudok Vele ilyen nyugodtan beszélni, ráadásul nem a rendezvény végén, hanem előtte, megalapozva ezzel, hogy szemmel leszek tartva. Innentől kezdve Isteni elrendezésűen zajlott minden, éppen úgy, ahogy azt, csak a merész álmainkban képzeltük el. Nyolc szem közt beszélgetve Wanderlei-el kiderült az is, hogy már márciusban Vegasban lesz és azt mondta, a szeminárium után mindenképp cseréljünk elérhetőséget és beszéljük meg a részleteket.

Ekkor, már biztossá vált az utazásom, de hátra volt még a gyakorlati rész. Gyorsan átöltöztem, majd besiettem a csarnokba, ahol épp túl voltak Wanderlei köszöntésén és kezdődött a gyakorlás. Az egész napos utazástól úgy be voltak sülve és vizesedve a lábaim, hogy alig bírtam kiszállni a kocsiból és amikor elkezdődött a bemelegítő futás, majdnem felbuktam a saját lábaimban. Gondoltam: „Fasza! Jól kezdődik.” Miközben melegítettünk, kinéztem magamnak 2-3 nagydarab, fekete és arab srácokat, hogy valamelyikőjükkel lehessek párban, de sajnos, szinte mindenki a barátaival jött, kevés ember volt egyedül, így a szélen kóborló fiatalok közül stoppoltam le gyorsan egy arab beütésű srácot, aki a maradékból még viszonylag a legjobb kiállású volt. Persze, már az első mozdulatoknál kiderült, hogy nem éppen egy Badr Harit választottam, aminek a tompa állapotomból kiindulva örültem is, viszont nem volt olyan, akit igazán megrúgdoshatnék, ha úgy alakul.

Elkezdődött a gyakorlás, ami bevallom, „nem nagyon érdekelt”, csak azért jöttem, hogy beszéljek Wanderlei-el, kikérjem a véleményét a csapatába utazásommal kapcsolatosan, ami már a kezdésnél pozitívan sült el. Csak arra tudtam gondolni, hogy immár Wanderlei tudtával repülök Vegasba és a szeminárium végén beszéljük meg a részleteket, amit már rettentően vártam. A gyakorlás alatt persze, szemmel voltam tartva, amit olykor a perifériámból is láttam, később pedig Zsolti is elmondta, hogy szinte mindig összeálltak hárman-négyen - engem néztek, rólam beszéltek. Mikor vége lett a gyakorlásnak és sorba állt több mint 150 ember, hogy fotózkodjanak és dedikáltassanak a Legendával, én Zsoltiékkal beszélgetve vártam rá, miközben egyre többen jöttek oda hozzám, hogy:

- Te jöttél Magyarországról?

- Igen.

- És tényleg csak azért repültél Franciaországba, hogy személyesen beszélj Wanderlei-el arról, hogy nála akarsz edzeni?

- Igen.

Ekkor, az egyikőjük bemutatkozott, hogy Ő egy francia sportújságíró, aki interjút szeretne velem készíteni, ha megengedem. Többen előkapták a fényképezőjüket, tollat és papírt és már tették is fel a kérdéseket Zsoltinak franciául. Ez is egy jó visszajelzés volt, hiszen a csarnokban senkivel nem beszéltem Wanderlei-en kívül, ami azt jelentette, hogy Ő informálta a sajtót.

Közben fogyott a fényképezkedők sora és én is beálltam a végére, de a brazilok előre hívtak és mosolyogva, vállon veregetve engedtek Wanderlei mellé fotózni. Amikor végzett mindenki, Wanderlei és a társai bevonultak az öltözőbe és hívtak engem is, majd mondták, hogy várjak egy kicsit az ajtó előtt, mindjárt behívnak. Kisvártatva bementem, Wanderlei pedig felírta a privát mail címét és mobil számát, miközben azt mondta, amint hazaérek, írjak Neki, vagy hívjam a részletekkel kapcsolatosan. Itt már nyugodtabban beszélgettünk. Kérdezte többek közt, hogy hány éves vagyok, a súlyom és hogy van-e komolyabb sérülésem, majd azt, hogy próbáltam-e már a Brazil Jitsu-t? Ahogy korábban is mondtam Neki, szeptember végén volt az utolsó meccsem, amivel lezártam egy fejezetet és nem sokkal később, novemberben kezdtem el tanulni a Jitsut a Carlson Gracie Team Hungary-ben, éppen azért, mert ilyen irányú terveim vannak. Tehát, ez a bő két hónap, még vajmi kevés, de rajta vagyok. Azt mondta, hogy ok, majd beletanulok.
A lényeg azonban, hogy márciusban már Vegasban lesz és végig ott fog készülni a júniusi Vitor Belfort elleni meccsére és vár a csapatában, a felkészülési táborban, mint "stand up" sparring partnert…

Isten újfent megajándékozott a kegyével, hogy részese lehessek a küzdősport Világ egyik történelmi eseményének.

Végül, aláírattam Wanderlei-el egy fotót - amit az Öcsém választott és nyomtatott ki erre a célra még Magyarországon - majd kezet fogtunk, megölelt és azt mondta: „Velcome to Vegas.” Így léptem ki az ajtaján.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy mielőbb írjak egy-egy sms-t a két legjobb Barátomnak, de előtte elmondtam egy imát az öltözőben és megköszöntem Krisna kegyét.

Nagy örömmel indultunk vissza Párizsba, ahol éjjel fél 3-kor kezdtük a városnézést. Bő egy, másfél óra alatt körbevittek mindenhol. Természetesen, a kérésemre a Diadalívnél kezdtük, amivel meg akartam koronázni a napot! :-) Majd az Eiffel-torony következett, amin kb. 5 perccel az érkezésünk előtt kapcsolták le a világítást. Ott, egy fekete ajándékárus magyarul akarta eladni nekem a kis műanyag Eiffel-tornyokat, amiből kaptam is egyet Zsoltitól. :-) Végigmentünk a Sanzelizén, láttam a Louvre-t és a fedett hidat, amiben az Eredet c. film egyik - számomra emlékezetes - jelenetét forgatták. Zsoltiék megmutatták azt a két lakónegyedet is, ahol Jean Reno és Johnny Depp laknak és sok mást is még. Persze, Versailles sem volt látnivaló mentes. A Barátaim közvetlenül a Versailles-i kastély mellett laktak, ami XIV. Lajostól kezdve a francia királyok lakhelye...

Meg is jegyezték, hogy miért nem úgy intéztem, hogy maradjak egész hétvégén, több idő lett volna csavarogni és kikapcsolódni Párizsban. Náluk aludhattam volna, de én előzetesen nem akartam több napra „rájuk rontani”, még ha Ők szívesen ajánlották is fel a vendéglátást. De ez a nap így, pont tökéletes volt! Csodaszép, eredményes és emlékezetes, aminek a végére nagyon elfáradtam, lejött rólam minden „súly”, elernyedtem és egyik percről a másikra elálmosodtam, csak úgy, mint egy meccsem után. Jól esett ágyba feküdni és mosolyogva elaludni, miközben már azon járt az agyam, hogy hétfőtől nagy melóba kezdek edzés és ügyintézés terén.

Két óra alvás után, hajnalban indultunk vissza a reptérre és délre Budapesten voltam.

Nagyon köszönöm a Barátaimnak - Árpinak, Langinak, Diának és Zsoltinak az őszinte, önzetlen segítségét, ahogy Wanderlei mondja:

„It's better two than one, because when one is weak, the other one is strong. We help each other. So, the thing is to work hard, try to get better at what you do, as much as you can and go for it." (Wanderlei Silva)

Picasa webalbum:

2012. Jan. - Wanderlei Silva Seminar - Lille, France