Sok jó ember kis helyen is elfér...

Kassai Lajos szerint, a harcos születik.  Nem válhat azzá valaki. Vagy az, vagy nem az. A „harcosok” általában érzik, ha egy másik személy van a közelükben, aki szintén „harcos”. Mint ahogy azt is, ha valaki harcosnak mondja magát, de nem az. A „harcosok” világában, nagyon fontos dolog a tett. A harcos nem érdekből cselekszik, hanem értékrendje alapján, belső késztetésből.

Szoktuk mondani, hogy hasonló emberek vonzzák egymást. Ezt igen sokszor bizonyítja az élet. Ez nem erény, vagy hiba, ez egyszerűen csak történik. „Zsák a foltját.”

Azok mellé az ügyek mellé állunk, amikben valamiért hiszünk. Ahol azt érezzük, ott kell lennünk, mert ide „adnunk kell”, mert innen olyat „kapunk”, amire szükségünk van.  Az ember érzi, ha jó helyen van, és azt a kényelmetlenséget is megéltük már, amikor tudtuk, hogy nem vagyunk ide valóak…

Nem csak addig vagyunk hajlandóak menni, amíg a siker nagyon valószínű, hanem addig, amíg nem vagyunk a valódi céljainknál.

Az eddigi harcművész életemben számos alkalommal működtek már ezek az érzések, és voltam, vagyok olyan harcművészek között, akik alapvetően Kyokushint gyakorolnak, és hasonló értékrend mozgat minket.

Tibi legutóbbi meccsén egy kicsit más közegben tapasztaltam meg ugyanezt. Amikor a gálának vége volt, és én elvégezvén a feladatomat hazaindultam, ezen járt az agyam. Általában egy ilyen küzdelem után, még sokáig magán a küzdelmen szoktam gondolkozni, abból tanulni, tapasztalásokat leszűrni. De most nem. Volt valami, ami egy kicsit még ennél is jobban foglalkoztatott abban a pillanatban.

Már akkor gondoltam, hogy írni szeretnék erről, bár nem vagyok benne biztos, hogy vissza tudom adni azokat az érzéseket. De hogy egy klasszikust idézzek, „aki edz az érti, aki nem edz, az nem érti”. Szóval bizonyára vannak néhányan azért, akik értik.

Tibi alapvetően Kyokushin stílusból indult. Bár igazából inkább a születésből, hisz archetipus. Hogy ismét Lajost idézzem: „harcos archetipus”.  Később lett K-1 versenyző, vagy kick- boxoló.  De a személy „motorja, mozgatórugója” a lényeg, nem a stílusa. Ő volt a kapocs, ebben a szituációban. Ő, és az írásom elején felsorolt alapértékek.

Mi régóta ismertük egymást, a Kyokushin világából, de ebben a kesztyűs rendszerben jóval később kezdetem el csak segíteni a munkáját. Ebben Schmidt Peti barátunknak nagy szerepe volt, aki ebben a szituációban fizikailag nem volt jelen, de egyébként mindenhogy, és szerintem ezzel „minden szereplő” egyet tud érteni. Tehát már adott volt Tibi, Petyka és én. Majd jött hozzá Attila. Karacs Attila, a honi K-1 élet legkiemelkedőbb alakja. Az eredeti stílusa Kempo.  És  jött hozzá Guszti. Dietz „Cápa” Gusztáv elsősorban brazil jitsuban vált hazánkban ismerté illetve MMA küzdelmekben.

Tibi szerette volna, ha ezek a személyek mind ott lesznek a sarkában a küzdelem alatt. És ez így is lett. Nem lehet, hogy ne említsem meg Viktort, Tibi testvérét, aki mindig ott van, és az egyik legbiztosabb pont Tibi körül.

Történetem innen már nem hosszú, bár a lényeg most jön. Hiszek a szakmai tudásomban, és tudom, hogy segítsek egy versenyzőt.  Rendkívül sok átfedés van a küzdő szabályok között, és a különbségek pedig jól tapasztalhatóak és tanulhatóak.  Ugyanakkor lényegesen szerényebb tapasztalataim vannak ebben a szabályrendszerben, mint Attilának.

Ha kívülről figyelem ennek a csapatnak a munkáját… ahogy mindenki egyet akar - Tibi győzelmét - és ehhez teszi hozzá a lehető legtöbbet, amit abban a pillanatban tud. A jelenlétével, a pillantásaival, azzal hogy vizet, törölközőt ad, hogy kimossa a foggumit… mert hogy a felsorolt harcosok leginkább ezt tették, és nem mindenki maga akart érvényesülni, és a saját szakmai meglátásait akarta közölni a ringben lévő harcossal. Azt, továbbra is csak én tettem, ők maximum nekem mondtak valamit néha. Pedig a meglátásaik biztos jók voltak, de ugye különbözőek és túl sokfélék, ahhoz, hogy azt egy ember megkaphassa, és fel is tudja dolgozni, a hasznára legyen és semmiképp sem a kárára. Olyan alázatot, önzetlenséget, segíteni akarást és jó szándékot tapasztaltam ott Tőlük, ami példaértékű volt. Nagyságuk nem a szavaikban volt, hanem a hallgatásukban és a tetteikben.

Abban a sarokban volt többek közt egy kick-boxoló, egy földharcos és egy karatés. Teljesen különbözőek. Vagy mégsem?

Köszönöm szépen.

Stefanovics József 

Forrás: Sok jó ember kis helyen is elfér... (www.victorykarate.hu)